Az állami alkalmazott arca és a szegények barátai

Az állami alkalmazott arca és a szegények barátai

Egy hatalmas, valahonnan nagy magasságokból érkező együttérzés-hullám söpör végig a közalkalmazottakon. Traian Băsescu államfő szívre tett kézzel állítja, hogy nem ellensége, hanem barátja saját nemzetének, Emil Boc sóhajtva kurtítja meg édesanyja nyugdíját és a kormány előtt hüppögő csecsemők járandóságát, a szegényekkel szolidáris Adrian Năstase és Ion Iliescu nekiront a gazdagoknak, parlamenti képviselők minden pártból vádaskodnak és sóhajtoznak, a hírcsatornák síró nyugdíjasokat, dühös anyukákat és felháborodott szakszervezetieket mutatnak, megállás nélkül. Sosem látott dolgok történnek: A Parlament csökkenti költségeit, a miniszterek odaadományozzák járandóságaikat, Havasrekettye községnek nem jut sportterem, és az államelnök kéri, hogy tegyék közzé a "szemtelenül" magas közalkalmazotti béreket. Minden politikus a szegények barátja, még azok is, akik alaposan kupán vágják őket. Ütnek, de sajnálják.

Hogy mennyire igaz barátok voltak ők az idők során, az ma ismerszik meg, amikor fizetésük 25 százaléka nélkül a közalkalmazottaknak szinte semmi nem marad. A Szociáldemokrata Párt, ez utóbbiak legzajosabb támogatója, kormányzásai során tökéletesítette a társadalmi szolidaritás egy perverz gépezetét, amelyet az őt követő pártok ugyanazzal az elhivatottsággal vettek át és alkalmaztak. Mivel elsősorban saját és klientúrájuk érdekeinek érvényesítése foglalkoztatta őket, a nagy tömegek számára a hatalmon levők kitaláltak egy, a párttól és az államtól való függőségi mechanizmust. Ez egyszerűen és ütemesen működött, kampányévekben nagyobb fordulatszámmal. Eszerint a párt-állam felduzzasztotta a közigazgatási tisztségeket, hozzáadott öt százalékot a bérekhez és tízet a nyugdíjakhoz, különleges törvényeket hozott az előjogokat élvező közalkalmazottak (törvényszéki bírók, parlamenti képviselők, katonák) számára, még rátett a listára egy-egy pótlékot, szubvenciót vagy szociális segélyt, ezáltal azt az illúziót keltve az emberek körében, hogy az állam és a párt törődik a sorsukkal, hogy az állammal való pénzügyi viszony, ha nem is hoz bőséget, legalább biztonságot jelent. Az államtól nem rúgtak ki senkit, még akkor sem, ha lusta volt és inkompetens, nem vonták le a fizetéséből, ha a munkája nyomán veszteség keletkezett, nem fizetett a hibákért, és ha nem volt kedve dolgozni, csak lumpolni egész nap, a szociális segélyt úgyis megkapta, mert munkanélküli volt, vagy rászoruló, feleséggel és négy gyermekkel. Milliónyi román állampolgárnál alakult ki ezáltal, a szocialista rendszer romjain, az államtól való függőség, és a kormányzáson levő pártok ügyeltek rá, hogy időnként táplálják ezt a függőséget: a választási kampányok idején ők is beléptek a szocialista versengésbe: "Ki ad többet?", hogy előbbiek szavazatait magukhoz vonzzák. Egyszerűbb és jövedelmezőbb volt a hatalmon levők számára, hogy szociális segélyt osztogassanak, mint hogy gondolkozzanak, és értelmes megoldásokat léptessenek életbe a gazdaság fellendítése érdekében, hogy a pénzeket a beruházások felé irányítsák, hogy bürokráciamentessé tegyék a közigazgatást, egyszóval, hogy kiemeljék Romániát stagnáló állapotából, lecsökkentve ezzel a szegények számát is. A pártok mindig a rövid távú nyereséget keresték, és programjaikat csak az első választásokig működtették, márpedig a nagy tervek időt igényelnek. Az, hogy az állam most nem ad, hanem elvesz, a szenvedélybetegek és a dílerek számára is valódi sokkot jelent. Az összefüggéstelen reakciók és a panaszosok kórusa nyomán a politikai osztály ugyanannyira meg van rendülve, mint a közalkalmazottak. Előbbi, összességében, nem szegényedik, de másfél év múlva jönnek a választások, feltevődik a kérdés, hogy mit tesznek majd akkor, amikor az államnak már nem marad semmije, amit odaadhatna.

Intră în comunitatea Facebook Gândul, locul unde ziarul vorbeşte cu tine